A részvételi demokrácia, mint társadalmi és politikai alapvetés a 17. századra vezethető vissza. Azon arisztotelészi felfogáson alapszik, hogy az ember szociális lény. Következésképpen a szabadság nem határozható meg csupán az egyén viszonylatában. A szabadság nem a szuverenitásból, hanem a társadalmat alkotó autonóm közösségek / csoportok sokaságából és különbözőségéből vezethető le. Az autonómiák artikulálódásának és kiegyenlítődésének eszköze pedig a szubszidiaritás, a kisegítés elve, amely a hierarchikusan építkező hatalmi struktúrák helyébe az együttműködések, partnerségek kimeríthetetlen sokaságát állítja.

Az elmúlt évszázadok során a részvételi demokrácia az önkormányzatiság alapelvévé vált ugyan, de a fogyasztói társadalom és gazdaság korszakában az autonóm közösségek feloldódásával, a szabadság az egyén individuális érdekeinek szolgálatába állt. A polgárok alkotta államban, az egyén és állam közötti kapcsolat a hatalom gyakorlásának eszközrendszereiben, nem pedig a közvetlen és folyamatos párbeszédben testesül meg. Az önkormányzat az államigazgatási rendszer részévé vált, működési rendszerét tekintve kicsiben az államhatalom struktúráját képezi le. Napjainkra az önkormányzat és az önkormányzás fogalmai nem csak szétváltak, de az önkormányzás jól működő helyi közösségi autonómiák hiányában megszűnt létezni.

Vajon ma, amikor járási rendszer kialakításával a hatósági tevékenységek kikerültek az önkormányzatok kezéből, újra teremthető-e az önkormányzás?
Milyen lehetőségeket rejt magában a részvételi demokrácia a helyi közösség újjáteremtéséhez és a demokrácia kiteljesedéséhez?

dr. Ugrin Emese: Részvételi demokrácia és önkormányzás